Herta Müller

 Szájmennybolt és gyíkbőr cipő

Ha az életben semmi nincs rendben többé, akkor a szavak is a mélybe zuhannak. Mert szolgálatába állítja a nyelvet minden diktatúra, legyen az jobb- vagy  baloldali, ateista avagy istenes. Első regényemből, amelyet egy bánáti sváb faluban töltött gyerekkoromról írtam, a román kiadó egyebek mellett a KOFFER szót is kiirtotta. A cenzort azért ingerelte a szó, mert a német kisebbség kivándorlását tabuként akarták kezelni. Az efféle birtokbavétel beköti a szavak szemét, igyekszik eltüntetni a nyelvből a szavaihoz tapadó értelmet. Az elrendelt nyelv éppolyan ellenséges lesz, mint maga a megalázott lét. Hazáról ekkor már nem beszélhetünk.

Románul a szájpadlás neve SZÁJMENNYBOLT: cerul gurii.  Románul nem hangzik fellengzősen. A román nyelvű káromkodásban mindig új meg új, váratlan kacskaringókkal találkozhat az ember. A német nyelv ebből a szempontból roppantul tartózkodó. Sokszor elgondoltam, hogy ahol a szájpadlás a száj mennyboltozatává tágul, ott mérhetetlenül sok hely van, és a szitkok gáttalanul áradó, költőien gonosz tirádáivá válnak a keserűségnek. Egy jól sikerült román káromkodás már-már forradalom a szájpadlástérben, mondtam román barátaimnak akkoriban. Ezért is tűrik itt az emberek a diktatúrát: dühüket levezeti a szitkozódás.

Már rég folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, de még mindig döbbenten fel-felkaptam a fejem egynémely váratlanul merész fordulat hallatán. A szavak ártatlannak tettették magukat, de a mögöttük rejlő politikai vélemény mégis egyértelmű volt. Néha egész történetet tartalmazott egy-egy szó, s elég volt azt kimondani, a többi már fölösleges is lett volna. A szegénységnek mindenütt velejárója a csótány, ebben az országban is rengeteg volt belőlük. Csótányok helyett itt azt mondták: OROSZOK, a bura nélkül lógó, meztelen villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak nevezték, a szotyolát OROSZ RÁGÓGUMInak. Az utca embere furfangos-megvető szójátékokkal
naponta lázadt a Nagy Testvér ellen. A ki nem mondott, rejtett összefüggések csak még hatásosabbá tették a gúnyt. Amikor a hentesnél hús helyett már csak füstölt körmöt lehetett kapni, a disznóláb megkapta a TORNACIPŐ nevet. Az efféle szőröstül-bőröstül politikai megnyilvánulásokat nem lehetett betiltani. A mindennapi élet szerves része volt a szegénység. Aki a tárgyak silányságán tréfálkozott, egyúttal saját magát is gúnyolta. Ám e gúny vágyakozást is rejtett,  így vált karizmatikussá. Csakhogy kivétel is akadt: a könnyűipari szakközépiskolában, amelyben egy darabig tanítottam, az egyik tanár, ha felszólított egy gyereket, azt mondta neki: aggregátor. Popescu aggregátor. A gépgyárban egy törpe volt a küldönc, ő hozta-vitte az aktákat a város három pontján lévő gyárrészlegek között. Ha bekopogott, nem lehetett látni, mert feje nem ért föl az ajtó üvegéig. Senki úr volt a neve a gyárban. Vagy ott voltak azok a cigányok, akik a nyomorúságos vályogkunyhót maguk mögött hagyva fűtősségig vagy lakatosságig vitték a gyárban, őket SELYEMCIGÁNYnak csúfolták.

Aki csodálattal adózik a diktatúrában folyamatosan jelen lévő, ötletdús tréfálkozásnak, az ficamait is könnyen megbocsátja. A kilátástalanság talajából sarjadó humor, a kétségbeesés szülte szellemesség könnyen lesz mulattatóból megalázó. Az ugratásnak csattanóra van szüksége, s csak a kíméletlen csattanó az, ami telibe talál. A szó is lehet telitalálat. Ismertem olyanokat, akiknek mindenről eszükbe jutott egy vicc, mindenre volt csattanós válaszuk, mesterei voltak a variációknak és kombinációknak, vérükké vált a tréfálkozás, csak úgy ontották a vicceket. De minthogy folyamatosan gyártották őket, sok viccük a legócskább rasszizmusba csúszott át. Emberek megalázása – ez lett a szórakozás. A gyárban megfigyeltem nem egy olyan munkatársamnál, aki órák hosszat csak mondta, mondta a vicceket, hogy az agya nemcsak a sziporkázó szavak, hanem a mindent és mindenkit megvető gondolkodás rugójára is jár. Vérébe ivódott a viccpoénokban elkerülhetetlenül megnyilvánuló arrogancia. A viccgazdákon észlelhetővé vált a munkahelyi ártalom: lényük eltorzult, célt tévesztettek, és ezt még csak észre sem vették. Így jártak párban a bűnöző államhatalom ellen irányuló, lázító viccek a rasszistákkal. Ahány viccbajnokot én a gyárban megismertem, mindnél érdemes lett volna statisztikát vezetni: hány rendszerellenes viccre jut egy rasszista.

Így volt ez a szólásokkal és a rímbe szedett mondókákkal is, amelyeknek a dallamát oly könnyű megjegyezni, s amelyek olyan kereknek tűnnek, hogy meg sem ütközik rajtuk az ember, hanem készséggel skandálgatja őket. A szólások és képek ellentétéből fakadó humort a szabad piacgazdaságban is kihasználja a reklám. Amikor Németországba kerültem, megrettentem egy költöztető cég reklámhirdetésétől, amely közölte, hogy Velünk könnyen felkerekednek a bútorai. Nekem egy felkerekedő bútorról a titkosrendőrség tudatos fenyegetése jut eszembe. Egy nap arra mentem haza, hogy távollétemben a szék kisétált a szobából a konyhába. A falról az egyik kép átrepült a szemközti falnál lévő heverőre. Egy berlini buszmegállónál látok manapság egy plakátot: egy női nyak, két, golyó ütötte sebbel. Az alsó sebből kibuggyan egy vércsepp. A plakát az internetet reklámozza. Egy másik plakáton tűsarok lép egy férfikézre. Nem tehetek róla, én komolyan veszem a képeket, megannyi értelmetlen és ezért aljas merényletet, alaptalan támadást nézőjük ellen. Az ilyen kép nem más, mint a kínzással és gyilkolással űzött, furfangos játék. Miért szép egy cipő attól, hogy emberi kézen tapos? Az én szememben a cég ezzel leszállítja terméke értékét. Képtelen volnék megvenni azt a kecses plakátcipőt, hiszen egy széttaposott emberi kéz története tapad hozzá. A roncsolt kéz és a cipő soha többé nem választható el egymástól. Ráadásul a kéz a nagyobb, és betölti az emlékezetemet. A cipő színe, fazonja nem maradt meg a fejemben, annál inkább a kéz, amelyre rálép. Nem is kell többé látnom a plakátot ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mutatni, milyen helyzetben volt a férfi keze, amikor ráléptek. Nem csodálkozom emlékezetem önkényes választásán, mert úgy működik, ahogy kell: a brutalitás minden önértékétől megfosztja a szépséget, amely így ellentétébe fordul, és obszcén lesz. Ez történik minden szép emberrel, aki megkínoz másokat, egy-egy szép tájjal, amely emberi nyomorúság színhelye, és ez a sorsa az aszfalton közeledő, szép gyíkbőr cipőnek is, még ha kopogásával magára vonzza is a tekintetem. Engem felzaklat a cipőt ajánló plakát, mert a diktatúra alatt megkínzott emberekre emlékeztet, arra, ahogy tönkretették őket. Ez a kecses gyíkbőr cipő ott a plakáton az én szememben mindenre képes. Szó sem lehet róla, hogy valaha is az enyém legyen, ajándékba se fogadnám el senkitől. Örökké tarthatnék tőle, hogy régi szokását megőrizve egyszer újra a kezére tapos valakinek, anélkül hogy észrevenném.

Efféle plakátot csak olyasvalaki találhat ki, akinek még soha meg sem fordult a fejében, hogy az erőszak fájdalmat okoz és embereket csonkít. Aki ilyen képzettársítással terhel meg egy cipőt, az nem finomítja a szépérzéket, hanem a brutalitás eszközével alattomban rombolja. Ezek a hatalmas és néma plakátok szemünk mindennapi táplálékai. Rossz hírbe hozzák, amit felkínálnak, pedig a szándékuk csak az, hogy felnagyítsák. A plakátok hatalmas mérete és csendje befészkeli magát az agyba. Míg buszra várunk, míg gyerekkocsit tolunk el előttük, míg vásárlásból tartunk hazafelé, fokról fokra süllyed tudatunkban a küszöb, amely felett már eltűrjük, hogy valaki fájdalmat okozzon másvalakinek. A szótlan plakátok érik el, hogy csendben eltompuljon az erőszak iránti érzékenységünk, föladva a civil életben pedig mindenképpen megőrzendő határt. Míg e plakátok makacsul ott feszítenek a szemem előtt, szívesen megkérdezném a reklám- és a cipőgyártókat: tudjátok-e, hogy valójában hová tartotok, merre mutat nálatok a gyíkbőr cipő orra?

LENDVAY KATALIN FORDÍTÁSA

Nobel Prize in Literature (2009) who, with the concentration of poetry and the frankness of prose, depicts the landscape of the dispossessed

Advertisements
This entry was posted in Literature. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s