A levágott kezű leány

Volt egyszer egy molnár, aki lassacskán elszegényedett, és már semmi egyebe nem volt, mint a malma és egy almafa mögötte. Egyszer, amikor elment az erdőbe fáért, odalépett hozzá egy öregember, akit ő még sohasem látott, és azt mondta: “Minek vesződöl favágással? Gazdaggá teszlek, ha nekem ígéred azt, ami a malmod mögött áll.” – “Mi más lehet az, mint az almafám?” – gondolta a molnár, igent mondott, és odaígérte az idegennek. Az pedig felkacagott gúnyosan, és azt mondta: “Három év múlva eljövök, és elviszem, ami engem illet.” Azzal elment. Amikor a molnár hazaért, felesége odaszaladt hozzá, és megkérdezte: “Mond csak, te molnár, honnét jön a házunkba ez a hirtelen gazdagság? Almárium és láda egyszerre csak tele van, pedig senki fia nem töltötte. Nem is tudom, hogyan lehetséges ez.” A molnár így felelt: “Mindez egy idegen embertől való, akivel az erdőben találkoztam, és nagy kincseket kínált, én pedig neki ígértem cserébe, ami a malom mögött áll: azt a nagy almafát ugyan odaadhatjuk a kincsekért.” – “Óh, te szerencsétlen – szólt az asszony ijedten – , az ördög volt, akivel találkoztál, és nem az almafára gondolt, hanem a leányunkra, aki a malom mögött állt, és az udvart seperte.

A molnár leánya szép volt és jámbor, s a három év során istenfélelemben és bűntelenül élt. Amikor pedig letelt az idő, és eljött annak napja, hogy a Gonosz elvigye őt, ő tisztára mosakodott, és krétával kört vont maga köré.  Az ördög megérkezett jókorán, de nem férkőzhetett a leányhoz. Haragosan mondta a molnárnak: “Végy el tőle minden vizet, nehogy meg tudjon mosakodni, máskülönben semmi hatalmam fölötte.” A molnár félt az ördögtől, és engedelmeskedett. Másnap reggel megint eljött az ördög, de a leány a könnyeit hullajtotta a kezére, és így az tiszta maradt. Az ördög megint csak nem férkőzhetett hozzá, és így szólt haragjában a molnárhoz: “Vágd le mindkét kezét, különben semmit sem tudok ártani neki.” A molnár megrémült, és azt válaszolta: “Hogyan is vághatnám le tulajdon gyermekem kezét!” Akkor a Gonosz megfenyegette, mondván: “Ha nem teszed meg, akkor te vagy az enyém, és téged viszlek el.” Az apa félt az ördögtől, és megígérte, hogy engedelmeskedni fog. Odament a leánykához, és azt mondta: “Gyermekem, ha nem vágom le mindkét kezedet, engem visz el az ördög, és én annyira féltem tőle, hogy megígértem. Segíts meg a bajban, és bocsásd meg a gonosztettet, amit elkövetek rajtad.” A leány pedig azt válaszolta: “Kedves apám, tégy velem, amit akarsz, a gyermeked vagyok.” Akkor odanyújtotta mindkét kezét, és hagyta, hogy az apja levágja őket. Az ördög harmadszorra is eljött, de a leányka olyan sokáig sírt, és annyi könnyet hullajtott a csonkjaira, hogy azok teljesen tiszták lettek. Akkor az ördögnek takarodnia kellett, mert minden jogát elveszítette a leányra.

A molnár azt mondta leánynak: “Akkora vagyont nyertem általad, hogy életed fogytáig tejben-vajban fürdetlek.” A leány azonban azt válaszolta: “Itt nincs maradásom, elmegyek. Majdcsak lesznek együttérző emberek, akik adnak annyit, amennyi nekem kell.” Azzal a hátára köttette a megcsonkított karját, és napkeltekor útnak indult. Ment-mendegélt egész nap, míg rá nem esteledett. Akkor a király kertjéhez ért, és a holdfényben látta, hogy szép gyümölcsökkel teli fák állnak ott; de nem tudott bemenni a kertbe, mert a kertet víz foglalta körül. És mert egész nap úton volt, és nem evett egy falatot sem, és gyötörte az éhség, azt gondolta: “Óh, bárcsak bent volnék, és ehetnék a gyümölcsökből, másként étlen kell vesznem.” Letérdepelt, és az Úristent szólítva imádkozott. Egyszerre csak jött egy angyal, becsukott egy zsilipet a vízben, úgyhogy az árokban elapadt a víz, és a leány átmehetett. Mármost bement a kertbe, s az angyal is vele. Meglátott egy fát, azon gyümölcsök voltak, szép körték, de meg voltak számolva mind. Ő pedig odament, és az egyik körtét lelegelte a szájával, hogy az éhségét elverje, de a többihez nem nyúlt. Ezt meglátta a kertész, de mivel az angyalt is ott látta, megijedt, azt hitte, hogy a leány egy szellem, ezért hallgatott, nem mert kiáltozni, sem a szellemet megszólítani. Amikor a leány a körtét megette, jóllakott, és elment, hogy elrejtőzzék a bokrok között. Másnap reggel jött a király, akié a kert volt, megszámolta a körtéket, és látta, hogy egy hiányzik, és megkérdezte a kertészt, hová lett: a fa alatt nincs, és a fán sincs. Azt felelte a kertész: “Éjszaka jött egy szellem, akinek nem volt keze, az legelte le a szájával.” A király megkérdezte: “Hogyan jöhetett át a szellem a vízen? És hová ment, miután a körtét megette?” A kertész azt válaszolta: “Valaki lejött az égből hófehér ruhában, becsukta a zsilipet, és elrekesztette a vizet, hogy a szellem átmehessen az árkon. És mert biztosan angyal volt, annyira féltem, hogy nem kérdeztem, és nem is kiáltottam. Amikor pedig a szellem a körtét megette, visszament.” A király pedig azt mondta: “Ha úgy áll a dolog, ahogyan elbeszélted, most éjjel veled őrködöm.”

Amikor besötétedett, a király lejött a kertbe, s hozott magával egy papot, akinek majd a szellemet meg kellett szólítania. Mindhárman leültek egy fa alá, és figyeltek. Éjfél körül kimászott a leány a bozótból, a fához lépett, és megint lelegelt egy körtét a szájával; mellette pedig ott állt a fehér ruhás angyal. Akkor előlépett a pap, és megkérdezte: “Istentől jöttél, avagy a világból? Szellem volnál, avagy ember?” A leány azt válaszolta: “Nem vagyok én szellem, hanem egy szegény emberi lény, mindenkitől elhagyatva, csak Istentől nem.” A király azt mondta: “Ha elhagyott is az egész világ, én el nem hagylak.” Magával vitte királyi palotájába, s mert a leány olyan szép és jámbor volt, szívből megszerette, csináltatott neki ezüstből kezet, és feleségül vette.

Egy év múlva háborúba kellett mennie a királynak, akkor az anyjára bízta az ifjú királynét, mondván: “Ha gyermekágyba kerül, jól tartsátok, és gondosan ápoljátok, s rögtön írjátok meg egy levélben, mi történt.” Mármost a királyné szült egy szép fiúcskát. A király anyja megírta fiának tüstént az örömhírt. Csakhogy a hírnök útközben megpihent egy pataknál, és mert kifáradt a hosszú úttól, elaludt. Akkor jött az ördög, aki mindig is ártani akart a jámbor királynénak, és kicserélte a levelet egy másikkal, amelyben az állt, hogy a királyné egy váltott fattyat hozott a világra. Amikor a király elolvasta a levelet, megijedt, és nagyon elszomorodott, de azért azt válaszolta, hogy tartsák jól a királynét, és ápolják, amíg ő haza nem érkezik. A hírnök elindult hazafelé; útközben ugyanott állt meg pihenni, s megint elaludt. Ismét jött az ördög, s egy másik levelet csempészett a zsebébe, amelyben az állt, hogy meg kell ölni a királynét a gyermekkel együtt. A király anyja iszonyúan megrémült, amikor a levelet elolvasta, nem akarta elhinni, s még egyszer írt a királynak, de nem kapott másféle választ, mert az ördög mindannyiszor hamis levelet csempészett az igazi helyébe; sőt az utolsó levélben még az is meg volt írva, hogy bizonyosságképpen őrizzék meg a királyné nyelvét és szemét.

De az anya sírva fakadt, amiért ártatlan vért kellett volna ontania; éjszaka hozatott egy szarvastehenet, annak vágta ki a nyelvét és a szemét, és azt rakta félre. Aztán így szólt a királynéhoz: “Nem bírlak megöletni, ahogyan a király parancsolja, de itt nem maradhatsz tovább: eredj a gyermekeddel világgá, s ne gyere vissza soha többé.” Felkötötte a gyermeket a királyné hátára, s a szegény asszony nagy könnyhullatással útnak indult. Elérkezett egy nagy, sűrű vadonba, ott térdre borult, és Istenhez imádkozott, és az Úr angyala megjelent előtte, s egy kis házikóhoz vezette, amelyen egy tábla volt a következő felirattal: “Itt bárki ellakhat”. A házikóból kijött egy hófehér szűz, és így szólt: “Isten hozott, királyné asszony”, azzal bevezette őt. Leoldozta a kisfiút a hátáról, s odatartotta a mellére, hogy szopjék, majd lefektette a fiúcskát egy megvetett, szép kis ágyba. Akkor így szólt a szegény asszony: “Honnan tudod, hogy én királyné voltam?” A fehér szűz azt válaszolta: “Én angyal vagyok, Isten küldött, hogy a gyermekedet és téged gondozzalak.” A királyné pedig hét évig maradt a házban, ahol jó sora volt, és Isten oly kegyes volt hozzá jámborsága miatt, hogy levágott kezei kinőttek.

Végül a király hazatért a háborúból, s első dolga volt, hogy látni akarta feleségét és gyermekét. Anyja pedig sírva fakadt, mondván: “Te gonosz ember, miért írtad nekem, hogy fosszak meg életétől két ártatlan lelket?”, és megmutatta neki a két levelet, amelyet a Gonosz hamisított, majd így folytatta: “Megtettem, amit parancsoltál”, s felmutatta a bizonyságokat, a nyelvet és a szemgolyókat. Akkor a király olyan keservesen kezdte siratni szegény feleségét és fiacskáját, hogy az anyja megkönyörült rajta, és azt mondta: “Ne bánkódj, él a feleséged. Egy szarvasünőt ölettem le titokban, és abból vettem a bizonyságjeleket, a feleségednek pedig a hátára kötöttem a gyereket, s meghagytam neki, menjen világgá, és azt is megígértettem vele, hogy soha nem tér vissza, mivel annyira haragszol rá.” Azt felelte a király: “Addig megyek, ameddig és a kék ég, és nem eszem, és nem iszom, ameddig meg nem találom a kedves feleségemet és gyermekemet, ha nem vesztek el vagy nem haltak éhen azóta.”

Útnak indult a király, jó hét évig mendegélt, kereste az övéit kőszálak tetején és barlangok mélyén, de nem találta őket, és már azt gondolta, hogy étlen-szomjan pusztultak. Nem evet és nem ivott mindvégig, de Isten életben tartotta. Végül elérkezett egy nagy vadonba, s talált ott egy házikót, amelyre ki volt írva: “Itt bárki ellakhat”. Kijött a fehér szűz, a királyt kézen fogta, bekísérte, s azt mondta: “Isten hozott, király úr.” Majd megkérdezte tőle, honnét jön. A király azt válaszolta: “Jó hét éve bolyongok, és keresem a feleségemet és a gyermekét, de nem találom őket.” Az angyal ételt-italt kínált neki, de a király nem nyúlt semmihez, csak egy kicsit akart pihenni. Le is feküdt aludni, s egy kendőt terített az arcára.

Az angyal benyitott a kamrába, ahol ült a királyné a fiával, akit Sokfájdalmúnak nevezett el. Az angyal így szólt a királynéhoz: “Menj ki a gyermekeddel együtt, mert itt a férjed.” Ő odament, ahol a király feküdt, és a kendő lehullt a király arcáról. A királyné pedig azt mondta: “Sokfájdalmú, vedd föl atyád kendőjét, és takard vissza az arcát!” A gyermek felvette a kendőt, és visszaterítette a király arcára. Meghallotta őket álmában a király, s még egyszer lecsúsztatta a kendőt. Erre a fiúcska türelmét vesztette, s azt mondta: “Édesanyám, hogyan is takarhatnám vissza az atyám arcát, ha nincsen atyám sehol a világon? Hiszen úgy tanultam imádkozni: mi atyánk, ki vagy a mennyekben! Te magad mondtad, hogy az atyám a mennyekben van, és hogy ő a Jóisten. Ezt a vadembert még soha nem láttam, ő nem az én atyám.” Amikor a király ezt meghallotta, fölkelt, és megkérdezte az asszonyt, hogy kicsoda. Ő azt válaszolta: “Én a feleséged vagyok, ez pedig a fiad, Sokfájdalmú.” De a király látta, hogy megvan a keze, s azt mondta: “Az én feleségemnek ezüstből volt a keze.” Az asszony azt válaszolta: “Isten kegyelméből kinőtt az igazi kezem.” Az angyal pedig bement a kamrába, s kihozta megmutatni a királynak az ezüstkezeket. Ekkor bizonyosodott meg a király, hogy ők a kedves felesége s a kedves gyermeke, és megcsókolta őket, és felvidult, és azt mondta: “Súlyos kő hullott le a szívemről.” Akkor még egyszer együtt étkeztek Isten angyalával, majd hazamentek a király öreg édesanyjához. Mindenütt nagy volt az öröm, s a király és a királyné még egyszer házasságot kötöttek, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Jacob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék részlet

 

Advertisements
This entry was posted in Literature. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s