Meghalt Sándru Indrei…

– Tudod – mondotta -, egyszer régen, szerettem egy leányt. Olyan kölyök legény voltam, a leány idősebb, mint én. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az elsőnél. A leány férjhez ment máshoz. Én azon a őszön nagyon szomorú voltam, és meg akartam halni. Tova a Cégér-poján alatt találtam egy helyet, egy olyan meghalni való helyet, tudod. Meredek sziklákra kellett fölmászni, és fent a sziklák között volt egy kis mélyedés, és azt a mélyedést zöld moha borította. Puha volt, és jó fekvés esett rajta. És ha az ember ott végigfeküdt, láthatta kereken az erdőket, tudod, rengeteg sok erdőt, és olyan volt, mintha az egész világ csak erdőből állna, és fent a mozdulatlan kék égből. És ha az ember ott meghalna, sem ember, sem állat meg nem lelné soha, és az ember ott feküdhetne mozdulatlanul a világ végéig, magosan az erdők fölött és a véghetetlen kék ég alatt valahol feleúton, és ez békességes fekvés lenne.

– Akkor, egy délután végigfeküdtem ott a mohán, néztem az eget és az erdőket, és hallgattam a csöndet, aztán behunytam a szememet, és meg akartam halni. Úgy feküdtem ott másnap reggelig, és nem haltam meg. De szép volt ott feküdni, magosan az erdők fölött, és tudod azt, hogy nincsen más körülötted, csak az erdők, és hogy soha senki… Szomorú volt és szép. És nagyon nagy volt a csönd. Csak éppen meghalni nem tudtam még akkor.

Advertisements
This entry was posted in Literature. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s