Már ácsolják a keresztet

Fogta a könyvet, és találomra felnyitotta: Márk evangéliumának elején akadt meg az ujja. Mintegy fordítási gyakorlatként, meg talán hogy lássa, értenek-e valamit belőle, elhatározta, ebéd után felolvassa nekik azt a részt. Meglepte, hogy milyen figyelemmel, sőt néma odaadással hallgatják. Talán a könyv fedelén levő arany betűk tették meg a hatásukat. A vérükben van, gondolta. És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán. Eszébe jutottak a Ramos Mejía-i szónoklattani órák, és felállt, hogy előadja a példabeszédeket.

A Gutre család gyorsan befalta a sült húst és a szardíniát – jöjjön már az evangélium.

Az egyik kisbárány, amelyet a Gutre lány annyira szeretett, hogy kék masnit kötött a nyakába, megsebezte magát egy szögesdróttal. A vérzést pókhálóval akarták elállítani; Espinosa néhány tablettával meggyógyította. Ezért olyan hálásak voltak, hogy Espinosa nem győzött ámuldozni. Kezdetben nem bízott a Gutre családban, és a nála levő kétszáznegyven pesót bedugta az egyik könyvébe; most, hogy nem volt itt a birtok ura, ő vette át a helyét; félénk utasításait azonnal végrehajtották. Mindenhová követték, szobáról, szobára vagy végig a tornácon, mintha nem tudnának meglenni nélküle. Mialatt felolvasott, észrevette, hogy felszedegetik a morzsákat, amelyeket az asztalra szórt. Egyik délután azon kapta őket, hogy róla beszélnek, kevés szóval és nagy tisztelettel. Amikor befejezte Márk evangéliumát, a másik három közül akart felolvasni egyet, de az apa arra kérte, inkább kezdje elölről, amit már felolvasott, hogy jól megértsék. Espinosa arra gondolt, hogy olyanok, mint a gyerekek, akiknek az ismétlés nagyobb örömet okoz, mint a változatosság vagy az újdonság. Egy éjjel az özönvízről álmodott, amin nincs mit csodálkozni; a bárkaépítők kopácsolására riadt fel, és azt hitte, hogy az ég dörög. És csakugyan: az eső, amely már alábbhagyott, most újra teljes erővel rákezdte. Dermesztő volt a hideg. Azt mondták, a vihar leszakította a szerszámosfészer tetejét, és ha majd elkészülnek a gerendákkal, megmutatják. Már nem tekintették idegennek: mindhárman elhalmozták a figyelmükkel, szinte kényeztették. Egyikük sem szerette a kávét, de ő mindig kapott egy csészével, jól megcukrozva.

A vihar egy keddi napon tört ki. Csütörtök éjjel arra ébredt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtaján, amit a biztonság kedvéért mindig kulcsra zárt. Felkelt és kinyitotta: a lány volt az. A sötétben nem látta, de lépteinek neszéből megállapította, hogy mezítláb van, később pedig, az ágyban, hogy anyaszült meztelen: így jött át a ház végéből. A lány nem ölelte át, és nem is szólt semmit; csak feküdt mellette, és remegett. Eddig még nem ismert férfit. Amikor elment, nem csókolta meg; Espinosa arra gondolt, hogy még a nevét se tudja. Valami belső kényszerből, amit nem próbált felderíteni, megesküdött, hogy ezt Buenos Airesben nem mondja el senkinek.

A következő nap ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot kivéve: az apa megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért hagyta-e, hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket. Espinosa, aki szabadgondolkodó volt, de úgy érezte, hogy tartania kell magát ahhoz, amit felolvasott, ezt válaszolta:

– Igen. Hogy mindenkit megváltson a pokoltól.

Mire az apa azt kérdezte:

– Mi a pokol?

– Egy hely a föld alatt, ahol örökkön-örökké égnek a lelkek.

– És azokat is megváltotta, akik beléje verték a szögeket?

– Azokat is – mondta Espinosa, akinek csak homályos teológiai ismeretei voltak.

Már attól félt, az intéző azt akarja számon kérni tőle, ami a lánnyal történt az éjjel. Ebéd után megkérték, hogy olvassa fel még egyszer az utolsó fejezeteket.

Aznap délután Espinosa hosszan elsziesztázott; könnyű álmából fel-felriasztotta a kitartó kopácsolás és valami homályos előérzet. Estefelé felkelt, és kiment a tornácra. És ezt mondta, mintha hangosan gondolkodna:

– A víz leapadt. Már nem sok van hátra.

– Már nem sok van hátra – visszhangozta Gutre.

Mind a hárman utánajöttek. A kövön térdepeltek, és kérték, hogy áldja meg őket. Aztán megátkozták, megköpdösték és hátratuszkolták. A lány sírt. Espinosa tudta, hogy mi vár rá az ajtó mögött. Amikor kinyitották az ajtót, a puszta ég tekintett rá. Egy madár felrikoltott; azt gondolta: tengelice. A fészernek hiányzott a teteje: lebontották, a gerendáiból ácsolták a keresztet.

J. L. Borges: Márk evangéliuma (részlet)

Advertisements
This entry was posted in Literature, Såsom i en spegel. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s